Nemrég volt egy éve, hogy utoljára átöltöztem. Én legfeljebb a szívem mélyén vagyok crossdresser, ugyanis a valóságban nem mutatom ki ezen hajlamomat.

Lehet mondani, hogy az volt a döntő, hogy a szüleim az utolsó szoknyákat is elvitték. Ez viszont csak részben igaz. Egyetemista koromban rendszeresen otthon öltöztem át, és erre az elmúlt bő hónapban is lett volna két lehetőségem. A helyzet az, hogy már akkor sem nagyon éltem az átöltözés lehetőségével, amikor azt még kvázi szabadon megtehettem. Az ezen a téren viszonylag aktívnak számító korábbi három évben is csak úgy kéthavonta egyszer öltöztem át, miközben lehetőségem lett volna arra is, hogy ezt hetente többször megtegyem.

Persze ha ott lennének a szoknyák, biztos nem jött volna létre ez az egyéves sorozat, de nincsenek. Más kérdés, hogy az engem rendszeresen látogató szüleim elől nem lett volna könnyű elrejtenem az esetlegesen vásárolt női ruhadarabokat. Azonban, ha tényleg rendszeresen öltöztem volna át, biztos meg találtam volna a módját, hogy a jövőben is megoldjam. Az viszont érthető, hogy nem küzdöttem egy olyan tevékenységért, amit addig is átlagosan kéthavonta űztem...